Előzetes benyomásaim alapján kegyetlenül betegnek nézett ki ez a netflixes sorozat, ugyanis a felirat ellenőrzése közben mindig a legdurvább jelenetekbe sikerült kattintanom. Nyakig véres kamaszok itt, macskagyilkosság ott, megint egy vértócsa – kontextusból kiragadva persze, mint a becsapós trailerekben, de ezek után talán érthető, hogy nem holmi kedves tinirománcra számítottam. Pedig ez az elrajzolt, fekete humorú, helyenként tényleg brutális sztori mégiscsak két fiatal tétova egymásra – és önmagára – találásának története. Nyerseségében is bűbájos road-movie, egyenesen a felnőttlétbe.

Charles Forsman azonos című, meglehetősen minimalista képregénye volt az alap, legalábbis az első évadé, ezzel áll összhangban a szétdarabolt elbeszélésmód, a lakonikus szóbeli megnyilatkozások, kimerevített képek, sőt még a színészek szenvtelen játéka is kitűnően passzol Forsman sematikus rajzaihoz. Az epizódok a maguk szokatlan rövidségével (cirka húsz perc) így sebtében odafirkantott skiccekknek tűnnek, ám ez a vázlatosság kifejezetten jól áll a The End…-nek amelynek stílusa egyszerre idézi a szintén brit Submarine angol humorral súlyosbított franciás lazaságát és Wes Anderson abszurdjait.

Meglehet, hőseink emlékeztetnek kicsit Bonnie-ra & Clyde-ra (és még egynéhány kollégájukra), szerencsére azért mégsem született gyilkosok, csak két magának való, szeretetre éhes tizenéves, aki elhatározza, hogy világgá megy. Elegük van a családjukból, telefonon lógó kortársaikból, a meg nem értettségből, az egész ki***tt világból. Alyssával (Jessica Barden) otthon a kutya sem törődik, az apja rég kilépett az életükből, anyja meg egyfolytában az új partnerén csüng, aki mellesleg egy tapló. Jamest (Alex Lawther)  halálosan idegesítő faterja egyedül próbálja nevelni – no meg szeretni is a maga fárasztó módján -, hogy az édesanyjával mi lett, csak később tudjuk meg.

Jamesnek meggyőződése, hogy pszichopata: nincsenek érzelmei, továbbá előszeretettel öldös kisebb állatokat. Most éppen szintet ugrana, valami nagyobbal szeretne végezni, így pont kapóra jön neki Alyssa, aki vele akar megszökni otthonról. Két tanácstalan kamasz; nincs úticél, nincsenek követendő normák, semmi támpont – kizárólag egymásra számíthatnak. Ellopott kocsival és merőben különböző motivációkkal vágnak neki az útnak. A szabadságtól mámoros Alyssa a kissé mulya Jamesben a segítő társat, ám a fiú őbenne csak a macskánál nagyobb áldozatot látja, és folyton a tervezett gyilkosság részletein töpreng – egészen a 3. epizódig. Az itt beütő végzetes fordulat eredményeként a srác végül is megnyugodhat, hogy mégsem pszichopata, ezt leszámítva azonban minden totálisan elcsesződött.  Embert ölni nem ugyanaz, mint papagájt, sőt, valami nagyon-nagyon rossz dolog. Törvényen kívüliekként menekülnek tovább, nyomukban egy bonyolult érzelmi életű rendőrpárossal.

Kalandjaik során csupa hitvány alakba botlanak (Alyssa apját is beleértve); előbb-utóbb sejteni kezdjük, hogy ez a két, elsőre pszichopatának/szociopatának gondolt gyerek talán a legnormálisabb ebben a beteg világban. Lelkileg sebzettek, de erkölcsi érzékük egészséges. Sok viszontagságot, csalódást kell átélniük, míg a végére, gondosan rajzolt jellemfejlődés során, levetik szélsőségeiket és megtanulnak bízni egymásban, egymás bizalmatlan méregetésétől eljutnak az életre-halálra szóló feltétlen ragaszkodásig. Belső monológjaikból folyamatosan értesülhetünk róla, ki mit gondol a másikról (szinte látjuk a felugró szövegbuborékokat): a kezdetben ellentétes vélemények szépen lassan összhangba kerülnek. Imádnivaló Alyssa flegmasága, dühös őszintesége; többnyire ő beszél, mellette James csak akkor szól, ha kérdezik, inkább a gondolatait halljuk. Jessica Barden és Alex Lawther karaktere végtelenül szerethető, mindkettejük telitalálat: Barden igazi cserfes, mocskos szájú tinédzser, Alex Lawther meg egy kiköpött introvertált tizenéves (pedig már jóval túl vannak a húszon).

A sztori eleve fanyar hangulatú, ám a mélabús kísérőzenék (Graham Coxon remek soundtrackje rövid idő alatt toplistás lett) kimondottan balladaszerűvé teszik – okkal, hisz a fenyegetettség, a félelem, hogy ebből egyikük sem fog jól kijönni,  egész idő alatt ott lóg a levegőben. Az első évad gyönyörű lezárása meg is hagyja ezt a lebegést. James futása a Négyszáz csapást juttatja eszünkbe, megidézve ezzel (csöppet sem véletlenül) a francia újhullám szellemét, ahol a szökött szerelmesek számára mindennél fontosabb érték a szabadság – aztán meg tudjuk, hogyan járnak.

Csakhogy ennek a világnak két vége is van: hiába terveztek egy évadot, a siker meghozta a másodikat. Nem lett éppen rossz a folytatás, bár a rajongók etetésén túl nincs sok értelme; kevesebb a humor, több a melankólia, igaz, abszurd helyzetekben itt sem szűkölködünk. Két év telt el, kamaszaink felnőttek, érettebbek, megtörtebbek. Találkoznak egy náluk is megtörtebb emberrel, Bonnie-val (Naomi Ackie), az újabb fura figura másfajta feszültséget hoz a történetbe. A karakter kidolgozott, a cselekménynek megvan a kellő íve, az eddig nyitva hagyott szálak elvarródnak. A második befejezés közel nem üt akkorát, mint az első, és a létjogosultsága is megkérdőjelezhető, de reméljük, ez már végleges. Charlie Covell forgatókönyvíró a maga részéről lezártnak tekinti az ügyet. Bízzunk benne, és elégedjünk meg a felejthetetlen első évaddal, plusz egy tisztességesnek mondható másodikkal. 8/10

efes szerint: Tulajdonképpen ugyanazt gondolom, mint amit WIM kollegina leírt fenti remek posztjában. Annyit tennék csak hozzá, hogy nem igazán értem, hogy miért kellett 20 perc körüli részekre szétszabdalni egy évadot, mikor egybenézve éppen egy komplett mozifilm hosszát teszi ki az anyag. Egy ok lehet minderre, hogy eleve mobiltelefonos megtekintésre szánták az alkotók, mittudomén, suliba menet pont lecsúszik egy rész az adott 7-es buszon… Egyébként szerettem. 8/10

Powered by WPeMatico