Kinyiffanok

Szeretem a művészettörténeti órákat. Élvezettel hallgatom a tananyagot, a tanárok előadását. Imádom, ahogy a képeket aprólékosan kielemezik nekünk , döbbenetes történetek kerülnek elő a festményekről. De van egy hátránya a túl sok csodálatos festménynek. Ha az ember festeni kezd, már nagyon, de nagyon magasra tenné magának a  lécet ( már ha tud festeni valaki ). És onnantól már nem annyira élvezet festeni, ha csak rondának látja a saját művét az ember. Hiába mondják a tanerők, hogy de jó …valamiért azért csak a kukában végzi az összes ” mázolmány”. Ha túl sok szépet lát az ember,olyan magasra teszi a lécet saját magának, amit már esetleg nem tud megugrani. Ez kedvét szegheti a további próbálkozástól. Alkotni pedig csak úgy érdemes bármit, ha az embert örömmel tölti el a dolog és nem kényszerrel, vagy félelemmel csinálja, hogy lebőg, ha az nem lesz jó.

Annyira gigantikus a művészettörténeti anyag, hogy képtelen vagyok megjegyezni azt. Mindössze a rokokót vagyok képes felismerni és abból is mindössze egyetlen festménynek tudom a nevét. A Hinta c kép, úgy megragadt valami véletlen ok miatt. A rokokót tehát felismerem, na de a többivel már nincs ilyen szerencsém, és ott vannak még a nagy festők, akiknek a nevét valahogy meg kéne jegyezni, a képeiket fel kéne ismerni , a korszakot be kellene határolni. Fontos lenne ez nem csak azért, hogy ne bukjak művészettörténetből, hanem azért is, mert elég sok antik cucc fordul meg a kezeim között időnként. És marhára nem mindegy, hogy egy komód milyen stílusjegyeket hordoz magán, és mikor készült. De ugyan ez vonatkozik minden másra. A tananyag viszont halálos méretű, és még így is kihagyták belőle Mezopotáma művészetét, mert nem volt rá elég idő. Ezt is pótolnom kellene valahogy és valamikor. A korszakokkal viszont az a gondom, hogy úgy keverednek bennem, mint a turmixgépben a tej a zabbal. És lövésem sincs, hogy kellene memorizálnom biztosra a neveket a dátumokat és minden egyebet.

A második év anyagát elnézve pedig még rosszabb lesz a helyzet.

Már két művészettörténeti óránk van, két külön tanárral, annyira nagy az anyag. Ráadásul a korszakok sokszor egybefolynak , illetve párhuzamosan haladtak egymás mellett. A különböző ismuzoknál fogok szétesni végképp, már érzem előre. Pedig az Art deco az egyik nagy kedvencem, mármint ékszerekben mindenképp.

Nincs idő semmire.

Brutálisan bedurvultak a teendők, mind gyakorlati téren, mind elméleti téren. Lehet most jött el az idő, hogy fel kéne mondanom a munkahelyen, na de valamiből élni is kéne. Olyan munkahely kellene, ahol össze tudok kötni dolgokat, mint pl munka- alvás, munka- tanulás, hogy párhuzamosan tudjak létezni. A jelenlegi munkahely túl sok energiát vesz el tőlem, gyakorlatilag minden enegiám, ott hagyom a munkahelyemen.

Most nem akarok panaszkodni, de egy kicsit még is.

Át kéne szervezni az életem valahogy. De fogalmam sincsen miképp, hogy maradjon és legyen időm és energiám mindenre. Mindemellett élni is kellene valamiből. Ezért mondtam Sm-nek anno, hogy aranyművesnek tanulni mindig csak a leggazdagabbak tudtak. Másnak nem sok esélye volt és van rá most sem. Erre kiröhögött és ezzel cikizett a továbbiakban. Pedig amint a saját példám is mutatja, a hétköznapi munka és a művészet, vagy a szakma megtanulása, igen nagy erőfeszítésekkel vihető csak együtt. Magyarul és egyszerűen fogalmazva, kezdek megrokkanni bele. És ahogy elnézem, a lányom korú osztálytársaimnak, szintén ugyan ezek a problémáik mint nekem. Vagy munka és pénz, vagy iskola. De van pár szerencsés, akit eltartanak a szüleik és nincs ilyen gondjuk.

Mindemellett teljesne skizofrén a helyzet és abszurd. Most vagy szocotthon, vagy művészet. Furcsa az egyik helyről átrohanni a másikba, mert hogy két külön világról van szó. Persze ezt is megoldom, legyűröm az érzéseket, megpróbálom majd hasznosítani az egyikben szerzett tapasztalatokat a másikban. Még akármi is lehet. Szívem szerint, vinnék pár szép képet a bentlakóknak, és kitenném a falra őket elébük. Addig is legyen mit nézegetniük az ágyból, mert a semmit nézni, azért elég unalmas lehet egész nap. Egy szép képbe, vagy festménybe viszont jól el lehet révedni. Akár még gyógyító ereje is lehet. Nem értem miért kopaszok a falak mindenütt.

Úgy érzem időnként, hogy kinyiffanok. Ki is dőlök olyankor,mint a krumplis zsák. Aztán rámaszatolom a covidra, hogy biztos megette a tüdőmet, meg az utóhatások. Krónikus fáradságban szenvedek. Bár már vagy húsz éve ebben szenvedek. Egyszer említettem a háziorvosomnak, aki azt mondta, hogy mit csodálkozom, két- három munkahely mellett, ha fáradt vagyok? Így most azóta sem tudom, hogy ez azért van mert az iskola és a munka túl sok együtt, vagy azért, mert a covid utóhatásai még bennem vannak ? Netán van valami súlyos bajom, amiről nem tudok ? Esetleg ez így együtt mind ? Netán atért mert már nem vagyok húszéves?

Sosem fogom már megtudni. De addig is kettesével szedem a vitaminokat és Béres cseppel öblítem le őket. Aztán hát ha felfedez valamit az emberiség, amitől felpörög egy nyolcvannyolc  éves is, mint én. És annyi energiája lesz, mint égen a csillag. A memóriája pedig vetekszik majd ,egy kvantumszámítógéppével.

Addig is kinyiffanok és most eldőlök, mint egy krumplis zsák.

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Powered by WPeMatico

Author: blogindex.hu