2010 nyarán kezdődött. Nyomasztóan nehéz volt az élet és rám tapadt az állott meleg. Imádkozni akartam, de inkább elmentem a Tescoba. Az esti csajos romantikázásra gondoltam, meg arra, hogy mit vegyek hozzá. Hazamentem, bepakoltam a hűtőbe és ittam egy sört. Ugyanott voltam, mint két órával ezelőtt, csak már volt bor meg chips. Ültem az ágyon. Lestem magam elé és nem nagyon gondoltam semmire. S ebben a nihilben fogalmazódott meg bennem az a felismerés, hogy nem nem akarok imádkozni, hanem igazából véve nem tudok és ezért nem is szeretek.

Egy hónappal később.
Őszintén szólva mindent megtettem, hogy ne jusson többet eszembe ez a gondolat. Haverok, csajok, sör és időnként még sportoltam is. Aztán egy hűvösebb hétköznapon, miközben az országos onkológiai intézet kápolnájában nézelődtem, kezembe került a Hogyan mondjunk irgalmasság rózsafüzért útmutató. Hazavittem, elmondtam, de aztán semmi. Ültem az ágyon, lestem magam elé és azon gondolkoztam, hogy az élet több ennél. Az ima több ennél.

Problémám szíve az volt, hogy nem tudom, hogyan kell imádkozni, de most unalmamban szerettem volna. Ezért elhatároztam, hogy minimumból indulok. Egy dolgot tudok az imáról, az az, hogy az ima kommunikáció Istennel.

2020. március 20.
Nem gondoltam, hogy ez ilyen hosszú challenge lesz. Az elmúlt 10 évben történt sok minden. Sokszor tapasztaltam azt, hogy megtanultam imádkozni. S most itt vagyok homeofficeban, ami tulajdonképpen karantén és… Ülök ugyanazon az ágyon, lesek magam elé és nem gondolok semmire. Aztán eszembe jut ez a cikk, hogy ezt félbe hagytam pár éve, megnézem az adatokat, 2015 szeptembere és 2018 áprilisa. Úgy látszik, ez egy hosszú folyamat. Szeretném most lezárni és összefoglalni neked, amit az elmúlt 10 évben tanultam az imádságról. Igyekszem rövid lenni.