A középkori pestisjárványok idején az élőhalottaktól is jobban féltek német nyelvterületen

Nagyszámú középkori sír elemzése rámutatott: a német nyelvű európai vidékeket sújtó pestis idején megnőtt az arccal lefelé temetett emberek száma. Mit kívántak ezáltal elérni az élők?

Arccal lefelé

2014-ben Amelie Alterauge svájci antropológus csupán néhány napja kezdte meg a munkát új munkahelyén, a Berni Egyetem Törvényszéki Orvostudományi Intézeténél, amikor egy építkezés során előkerült több évszázados temetőben lévő, meglehetősen különös temetkezés kivizsgálására hívták. A helyszínen fellelt mintegy 340 sír közül egy azonnal feltűnt a kutatóknak: egy középkorú férfi, akit egy eldugott sarokban arccal lefelé temettek el.

„Sohasem láttam még élőben ilyen temetkezést” – mondta el Alterauge. A feltárás során egy vaskést és egy érmékkel teli tarisznyát találtak a férfi hóna alatt, helyzetük arra engedett következtetni, hogy egykor ruhái alatt lehettek. A pénzérmék alapján 1630 és 1650 közé volt datálható a temetkezés, ekkoriban Svájc e régiójában pestisjárványok sorozata pusztított.

„Olyan volt, mintha sem a család, sem a temetést végző személy nem akarta volna átkutatni a holttestet” – mondta Alterauge. „Lehet, hogy már nagyon oszlásnak indult, amikor eltemették – vagy fertőző betegségben szenvedett, és senki sem akart túl közel kerülni hozzá.”

A felfedezés további arccal lefele temetett emberi maradványok felkutatására indította el Alteraugét Svájc, Ausztria és Németország területén. Habár rendkívül ritkák, korábban is dokumentáltak hasonló temetkezéseket – különösen Kelet-Európa szláv népek lakta részein.

A szokást gyakran más temetkezési eljárásokhoz, mint például a holttest kövekkel való „leszorításához” vagy a különböző csonkításokhoz hasonlítják, amelyeket a vámpírok és más élőholtak elleni védekezésnek tartottak egykor – mind azt voltak hivatottak megakadályozni, hogy az illető ki tudjon jutni sírjából.

Alterauge szerint azonban sosem vizsgálta senki rendszerben a középkori német nyelvű területeken, azaz a mai Svájcban, Ausztriában és Németországban az arccal lefelé való temetkezések jelenségét.

Most, a PLOS One című tudományos folyóiratban megjelent tanulmányukban Alterauge és kutatótársai csaknem száz hasonló temetkezést elemeztek, amelyek keletkezése mintegy 900 évet ölel fel. A temetkezések mindegyikét német nyelvterületen dokumentálták a régészek.

Az adatok arra utalnak, a temetési szokások változása a pestisjárványokhoz köthető, illetve ahhoz a hiedelemhez, hogy az áldozatok visszatérhetnek kísérteni a túlélőket.

Szentekből számkivetettek

A kora és érett középkorban (körülbelül 950-től 1300-ig) az a kevés holttest, amelyet arccal lefelé temettek el, jellemzően a templomkert közepén, vagy akár a szent épületen belül került elhelyezésre.

Némelyüket ékszerekkel, finom kelmékkel és írószerekkel temették el, ami arra utal, hogy jobbára arisztokratákról és magas rangú klerikusokról van szó, akik az Isten előtti megalázkodás szimbólumaként választották e testhelyzetet.

Történelmi példa erre III. (Kis) Pipin frank király, Nagy Károly császár édesapja, aki a feljegyzések szerint saját apja vétkeiért való vezeklésül kérte, hogy arccal lefelé temessék el a párizsi Saint-Denis székesegyház bejárata előtt.

A 14. század elejétől azonban egyre több ilyen temetkezés látszik Európában, ezek közül sok már a kijelölt temetők határain kívül. E váltás egybeesik az 1347-ben kezdődött nagy pestisjárvánnyal, a fekete halállal, amely emberek millióival végzett szerte a kontinensen az évszázad során.

„Valami megváltozik” – mondta Alterauge, aki jelenleg a Heidelbergi Egyetem doktorandusza. Ahogy a betegség elkezdte egyre gyorsabban ölni az embereket, a közösségek már nem tudtak lépést tartani vele, és az oszladozó holttestek látványa lassan a mindennapok ismerős, ám mindazonáltal felkavaró részévé vált.

A holttestek felpuffadtak, aminek következtében helyzetet váltottak, és gázokkal feltelt emésztőrendszerük nyugtalanító, váratlan hangokat keltett. A hús elsőre megmagyarázhatatlan alakzatokban indult oszlásnak, vagy száradt ki, azt az illúziót keltve, mintha a haj és a körmök a halál után tovább nőnének.

„Az oszladozó holttestek mozognak, csattogó hangokat adnak ki. Könnyen úgy tűnhet, mintha megenni próbálnák magukat, vagy halotti leplüket” – mondta Alterauge.

A látottak megmagyarázására a középkori németek könnyen átvehették a tőlük keletre már elterjedt  elképzeléseket az élőhalottakról. „Nálunk hiányzik a vámpírok fogalma Németországban” – mondta az antropológus, „de a 14. század közepén megjelenik a mozgó holttestek gondolata.” E mítoszok valószínűleg a szláv folklórból kerültek át a németbe.

Az élőholtak logikája

A 14. század előtt a német ajkú Európában a népmesék segítő szándékú szellemekről szóltak, amelyek a síron túlról figyelmeztetik vagy segítik szeretteiket. A járványok korában azonban a holtak új alakot öltöttek: fizikailag jártak-keltek, ártó szándékkal.

„Ez a gonosz szellemekre való váltás 1300 vagy 1400 körül következik be” – mondta el Matthias Toplak, a Tübingeni Egyetem régésze, aki nem vett részt a tanulmány elkészítésében.

A középkori folklórban nyomok után kutatva Alterauge és társai rábukkantak a „Nachzehrer” névvel illetett lények történeteire. Az „utóélő” vagy „utóevő” kifejezésként fordítható elnevezés kettős jelentésű: egyrészt utal arra, hogy a halál után újból életre keltek, illetve táplálkozási szokásaikra is.

A legtöbb történet szerint e nyughatatlan, éhes lények saját magukat és halotti leplüket is elfogyasztották, eközben elszipkázva életben maradt rokonaik életerejét.

„A történeti források szerint a ‘Nachzehrer’ a szokatlan vagy váratlan halál következtében jön létre” – mondta el Alterauge. „Az elterjedt vélekedés szerint az ember akkor vált ‘Nachzehrerré’, ha a közösségéből elsőként halt bele egy járványba.”

A járványok sújtotta területeken az ilyen elméletek igencsak megalapozottnak tűnhettek: ahogy az áldozat közeli rokonsága is elkezdte a betegség tüneteit produkálni, és a temetés után néhány nappal maguk is ágynak estek, sokaknak tűnhetett úgy, mintha az elhunyt átkozta volna meg őket.

„Mindeme természetfeletti hiedelmek hátterében a közösség számos tagjának hirtelen halála állhat” – mondta el Toplak. „Logikus, hogy az emberek különféle szellemeket hibáztattak, és óvintézkedéseket tettek azért, hogy a holtak ne térhessenek vissza.”

Ugyancsak félelmet ébresztett ekkoriban az úgynevezett „Wiedergänger”, azaz „újrajáró” is, amely a napjainkban is népszerű horrortoposznak számító, a sírjából felkelő és az élőkre támadó halottat jelenti.

„Ha valamit elrontottál, nem tudtad befejezni teendődet az életben a hirtelen halál miatt, vagy vezekelned, esetleg bosszút kell állnod valamiért, ‘Wiedergängerré’ változhatsz” – magyarázta Alterauge.

Eltérő magyarázatok

Az új tanulmány rámutat a keresztény temetők szélén, arccal lefelé temetett holttestek számának jelentős növekedésére a 14. és 17. század között. A kutatók érvelése szerint Európa e részén ez volt a korabeli néphit szerint az elsődleges módja a rosszindulatú élőholtak semlegesítésének.

Más régészek szerint lehetnek egyéb magyarázatok is: a halálos járványok idején e szimbolikus temetkezési szokás lehetett akár egy segélykiáltás, egy elkeseredett útkeresés része, hogy véget vessenek valahogy a borzalmaknak.

„Ha valaki súlyosan megbetegedett, az Istentől való büntetésnek tűnhetett” – mondta Petar Parvanov, a budapesti Közép-Európai Egyetem régésze, aki nem vett részt a tanulmány elkészítésében. „Az arccal lefelé való temetkezések módot adtak arra, hogy felhívják a temetésen részt vevők figyelmét valamire – a társadalom valahogyan túl sok bűnt engedett meg, és bűnbánást akartak mutatni.”

Sandra Lösch, a tanulmány társszerzője és a Berni Egyetem fizikai antropológiai tanszékének vezetője szerint a következő lépés maguknak a temetkezéseknek a vizsgálata lenne, hogy esetleg közvetlenebb kapcsolatot találjanak köztük és a járványkitörések között.

Az eltemetett személyek DNS-mintáinak vizsgálatával például lehetséges, hogy szekvenálhatók lennének konkrét pestismikrobák, míg a csontok és fogak izotópos elemzése „lehet, hogy a populáció többi részétől eltérő étrendet vagy földrajzi származást mutatna”, ami újabb alternatív magyarázatot adna a szokatlan temetkezésekre.

Mivel a különböző helyi régészcsapatok által elvégzett ásatások részletei gyakran nem kerülnek publikálásra, Alterauge reméli, hogy az elkövetkező években újabb bizonyítékok kerülnek majd elő, ahogy a régészek újravizsgálják a régebben feltárt temetkezéseket, vagy a szokatlan középkori temetkezésekre új szemszögből tekintenek. „Biztos vagyok benne, hogy vannak odakint további példák” – mondta az antropológus.

Powered by WPeMatico

Author: blogindex.hu